Üdvözlet a kedves Olvasónak!
A következő sorokban egy utazásomat követheted nyomon, amit az Amerikai Egyesült Államok területén éltem át, 2010-ben.
A következő sorokban egy utazásomat követheted nyomon, amit az Amerikai Egyesült Államok területén éltem át, 2010-ben.
Ajánlom és ajándékozom ezt a dokumentumot azon barátaimnak vagy ismerőseimnek (akár ismeretleneknek), akiket érdekel a nagyvíz másik oldala, akik örömmel és átéléssel olvasnak egy élménybeszámolót, ezáltal soraimat, szívesen néznek "pixelesztergát" nélkülöző képeket, jelen esetben a képeimet. Magyarán, ha bárkinek is okoz csak apró örömet a művem, akkor a belefeccelt óráim nem voltak hiábavalók, és értelmet nyertek. Nekik élvezetes olvasást és képnézegetést!
Fogjunk bele.
Az ez évi tengere(ke)n túli látogatásom kissé hosszúra nyúlt ugyan, viszont tapasztalatokban mérhetetlenül gazdagra sikeredett. Az őszi ilyen jellegű utazásom már hagyományosnak mondható, hiszen az elmúlt 6 év mindegyikében megadatott, hogy hátrahagyva kishazánkat, ellátogathassak az Államokba. Megint szép helyeket láttunk, sok finomságot ettünk, rengeteg új emberrel ismerkedtünk meg. Az iromány, a magam részére naplószerűen naponta leírt mondatokból hízott, majdhogynem történetté. Nem volt szándékom hosszúra nyújtani e művemet és kihagytam a napi kötelező dolgok leírását is (evés, ivás, pisi, stb.), inkább a fotókhoz igazítottam a szöveget. Nagyon sok kép lett, de nem volt szívem kihagyni ennél többet, mert csonka lenne a történet. A beszámoló szorosan kapcsolódik a fejezetek végén található internet-hivatkozásokhoz, amelyek a képes beszámolót tartalmazzák, mintegy illusztrálva élményeimet, kalandjaimat, kis kínjaimat és sok örömömet. Két részre bontottam mind a képeket, mind a beszámolót, mert a végére elég nagyra sikeredett az anyag. A képeket feltettem a Picassa oldalára, szintén két albumba (kb. 1800 db kép). Javaslom a nézegetést „teljes képernyő” funkcióban. Az albumok lassan nyílnak meg, mert nagyon sok képet tartalmaznak.
Nem lesz rövid! Mogyorót, chips-szet bekészíteni, sört megnyitni…
Jó szórakozást!
I. Rész
Az előkészületekkel, tervekkel és ötletekkel nem is húznám az időt, hiszen akkor kétlexikonnyi papír sem lenne elég az irományom tárolásához. Meg aztán a pötyögés sincs a kedvenc elfoglaltságaim között. Talán annyit emelnék ki, hogy olyan tájakat vettem célba, amelyeket az eddigi utazásaim során nem volt szerencsém felfedezni.
Kijelöltem az időpontot (Október 17. - November 25.), amikor is összekötve a kellemeset a hasznossal, a következő célok színes kavalkádját tűztem magunk elé: nyaralásszerű munka, élettapasztalatok gyűjtése, néhány turistacélpont meglátogatása, valamint az Egyesült Államok gazdaságának megingatása, azaz az összes boltjuk (legalábbis jó néhány) árujának felvásárlása.
Október 17. Vasárnap. Az indulás napja. Bécs, reggel 7óra, hűvös hajnali ébredés, de mosoly az arcon, jön a nagy kaland. Londonon keresztül Los Angeles az első cél. Londonban nem találták az USA vízumomat a rendszerben –na, gondoltam jól kezdődik-, még a végén el sem hagyom az uniót. De megoldódott, igaz, ideges arcok álltak mögöttünk a sorban, de ezen „állapot” versenyben szerintem én voltam a befutó, mert a 10 évig érvényes vízumomból még kettő sem járt le.
A London - L.A. közötti, 11 órás útról sok mindent el lehet mondani, de hogy rövid volt és kényelmes, azt nem.
Délután értünk LAX Airport-ra. Felhős, 20fok. Néhány perces sorban állás a migrációs ellenőrzésnél és máris az USA földjét tapostuk… Pik-Pakk az autóbérlés a FOX-nál, navi felcuppant a helyére és irány az előre befoglalt hotelünk. Nem fotóztam L.A.-ben, mert az előző években már megtettem, meg igazából nem ez volt az úticélunk, csak az egész napos utazást pihentük ki.
Hétfő
Ezen a napon megvettük a kinti létünk legfontosabb elemét, a mobiltelefon elérhetőségünket. Mivel készülékem volt a múlt évi kiruccanásunkból, így csak a szolgáltatónál kellett aktiváltatni rá egy újszámot és díjcsomagot. Csak gondolat ébresztőnek: nincs SIM kártya, ezért nincs értelme mobilt lopni, hiszen használni úgysem tudja más, csak akinek a nevéhez regisztrálták. Nincs állandó trükközés, feketekereskedelem a készülékekkel, mert ami nem legális azt nem tudja mezei halandó a hálózatra kapcsolni. Érdekes, nem? Az általam kiválasztott díjcsomag, a helyi árkategóriák csúcsáról való. 31 napos elérhetőség (USA-n belüli korlátlan telefonálás, E-mail, SMS, korlátlan számú nemzetközi SMS, + Világ minden országába korlátlan vezetékes hívás), mindez 60 dollárnyi (kb. 12eFt), „áldozatot” követelt a pénztárcámtól. Nem igényel semminemű hűségnyilatkozatot, előre kifizetve, kész. Az utolsó napon SMS-ben figyelmeztetnek, hogy lejár a 31 nap (amikor egyirányúsítanak) és ha nem hosszabbítom meg, akkor a 45.napon megszűnik a szám. Mivel eléggé képben vagyok a hazai mobilszolgáltatók áraival, e díjcsomag nevetségesen olcsónak bizonyult, de hát csóró országban nem lehet drága díjakat kérni, mert belerokkannak, mi „gazdagék” pedig bármennyit ki tudunk fizetni.
Kedd
Reggel korán indultunk. Hotelből kijelentkezés, bérelt autó leadása. Ismét repülőtér, LAX. Becsekkolás az AA-hoz, ahol kiderül, hogy a nagyon olcsó repülőjegy von maga után még némi felárat a csomagok tekintetében. Ez hideg zuhanyként ért, mert ezzel nem számoltunk… első csomag +20 dollár második +50, nem semmi. Elővesszük a bárgyú, messziről érkezett turistanézésünket a húszassal együtt, mire a kiscsaj megsajnál és visszatolja a bankót. Szívderítő. Jól kezdődik a nap. Arról nem is beszélve, hogy az úticélunk Hawaii. Bár a következő 6 órás repülőút gondolata is érdekes bizsergést okozott a halántékomon (vitustánc, melynek latin neve is van), de bíztam benne, hogy csak túléljük valahogy. Túléltük.
El sem hiszem, itt vagyunk (és még 8 napot maradunk), Hawaii "fő", de nem a legnagyobb szigetén (Oahu), a Csendes-óceán közepén. Otthontól kb. 16e Km-re, (olajcsere megvolt) és 12 óra időeltolódásra (pontosan a túloldalon). A sziget látványa már a levegőből is impozáns, mint a filmeken…
Reptér gyorselhagyása után az autókölcsönző alkalmazottjával kellett megküzdenünk, aki mindenáron valami rizsrakétát akart ránk sózni, nem értve minket, miért szeretnénk mindenáron amerikai vasat. Némi alkudozás után ránk sózott egy Pontiac G6-ot, ami még belefért az előre kifizetett csomagba (L.A.-ből a repülő+a szállás+az autó, csomagot egyben vettem, olyan áron, ami egy olcsóbb tunéziai utat sem fedezne kishazánkban). Belehuppantunk az autóba, navi a helyére. Cupp. Magához tér, és irány a hotel… Alig volt dél, tudtam, hogy a szoba csak 3 után lesz elérhető, de gondoltam csak kisírjuk valahogy a lepakolás lehetőségét. Nem jött be, Waikiki Beach-en tombol a nyár és teltházakkal dolgoznak, meg gondolom a takarítók sem a kapkodó idegbetegek kórterméből szabadultak. Beparkoltunk a hotel parkolójába (20 dollár/éj, amit sokallottam, de majd kitalálunk valamit), telefonszám leadva, a recepciós mosolyog, ha kész a szoba, hívnak. Ki az utcára, szemben a Hilton, itt aztán nagy baj nem lehet. Persze csak, 3 után kaptuk meg a szobát, 6. emelet, méteres TV a falon, kiskonyha, széf, hűtő, a falból lóg az internet farka, amire csak szükség lehet, akár egy apartman. Megfelel, amire kell, pontosan megfelel. Vissza az utóhoz. Mentünk egy kört hamar. Megállapítottuk, hogy minden a már ismert amerikai rendszer szerint készült, üzemel. Jelen vannak a neves márkák boltjai és a közlekedés is ugyan az. A főváros, Honolulu, Miami-hoz, vagy bármely más amerikai városhoz hasonló, csak talán itt minden sokkal zöldebb. Lenéztünk a partra, két helyen is (mindenütt szörfösök a vízben), átéltük az első naplementét, mondanom sem kell, varázslatos.
Szerda,
Reggel korán indultunk első, önálló szigettúránkra. Mivel „előtanulmányokat” végeztem Hawaii szigeteiről, kultúrájáról (ez egy élménybeszámoló, nem írok olyan dolgokat, amelyek mindenhol megtalálhatóak, vagy külön könyvet is írtak szakértők, csak a saját élményeimet és benyomásaimat osztom meg), már nagyjából képben voltam, hogy mit is szeretnénk megnézni. A terv szerint fél nap alatt kényelmesen körbeautózható Oahu szigete, így hát elindultunk. Igyekeztem a parton haladni, hogy lássam, hol vannak azok a strandolásra is alkalmas helyek, amelyeket feltétlenül meg fogunk látogatni a következő napokban. Beugrottunk a DOLE ananászfarmjára, ami gyakorlatilag egy botanikus kert. Mentünk egy karikát a Pineapple Express-szel is. Természetesen az ananász egy lapon sem említhető az itthoni izével, mézédes, puha és omlós. Mintha a napsütést próbálnád megenni...ilyen lehet a fényevés is.
A klíma hihetetlen (30pár fok), a flóra úgyszintén. Mindent zöld borít, legyen az sok ezeréves láva, vagy a helyi vörös föld. Az észak-keleti part gyakorlatilag állandóan felhőbe van burkolózva, a magas hegyek megfogják a Csendes-óceánt átszelő párát, így a túloldalon gyakori az eső, míg a dél-nyugati oldalon mindig süt a nap. Ennek eredményeképpen még az ablaktörlőt is be kellett kapcsolnom, de amint átértünk a szélcsendes oldalra a napocska ismét ránk mosolygott, el is határoztam, hogy a felhős oldalt nem piszkáljuk többet. Este a hotel mögött kinézett két kis utcában néhány kör után találtam parkolót. Így nem kell fizetni a hotelban és a 3 perces esti séta is jól esett (ezt innentől minden este így csináltuk – tudjátok, ép testben ép lélek és a napi sport fontos!!!).
Csütörtök,
Pearl Harbort és elsüllyedt Arizona Emlékparkját néztük meg. A látogatás ingyenes, de semmilyen táskát nem lehet bevinni, semekkorát. A magyarázat szerint, mivel ez egy katonai terület, de a kézben lévő bármekkora fényképezőgép, kamera szabad utat kapott, értse, aki akarja. Nagy meglepetésünkre infó pultnál szemrebbenés nélkül nyomtak a kezünkbe egy tökéletes magyarsággal íródott prospektust. Két hajó viszi-hozza az érdeklődőket az Arizona tengeri sírhelye fölé épített, emlékpanteon és a kikötő között, szigorú időbeosztással. Amerikaiakra nem jellemző csendben és áhítattal viselkedett mindenki a jócskán enyészetnek indult hajótest felett. A hajóroncs üzemanyaga szivárog, még jó néhány évig, szimbolizálva az áldozatul esett katonák vérét.
Voltunk a Missouri fedélzetén is, ahol maga Santa Claus is megjelent, de hát szabadságon volt még. A hajó megsérült a Pearl Harbour-t ért japán támadás alatt, de megjavították. Részt vett a „sivatagivihar”-ban, utána vonták ki a forgalomból és vált turistalátványossággá. Akárcsak a BOWFIN tengeralattjáró, melyet 4 nem kis motor hajt(ott), ezt szintén végig másztuk.
Az idő változatlan...32fok... Ezért ma sem hagytuk ki a mártózást a Csendes-óceán vizében.
Minden erre alkalmas helyen van parkoló, édesvizes zuhanyzó, ill. WC.
Péntek,
Érdekes az itteni világ, igaz, minden a turistákról szól, de azért látni a szervezettséget is... Leültünk egy padra, térkép elő, mire ránéztem, máris ott állt mellettem egy bringás "itt dolgozom, mit nem találsz, miben segíthetek, szép napot" emberke. Ez többször is előfordult a nap során, mert sétálós napot tartottunk... Waikiki Beach-et vettük a lábunk alá. Valamint mentünk egyet az Atlantis tengeralattjáróval. Nem maradtak el a delfinrajok és a teknősök sem az üdvözlésünkről. Mikor a „matróz” becsukta a fedélzeti nyílást és betekerte a zárat, én odamentem és egy negyedet még fordítottam a tekerőn. Mindketten jót nevettünk. Ő más okból, mint én. 110 láb (33m) mélyre vitt le a villanymotoros csodamasina. Kicsit Némó kapitánynak érezhettem magam. Felemelő érzés volt, de ez a mélybe húzott. A legmélyebb pontok egyikén viccesen felhívták az utasok figyelmét, ennél mélyebbre sem ők, sem kapcsolatuk nem süllyedhet (házastársak esetében). A mélyben két hajó-, egy repülőgéproncsot és néhány mesterséges korallzátonyt nézhetünk meg, melyek a helyi egyetem tengerbiológusainak tanulmányait is segítik elő. Délután végigsétáltunk beach-en, megnéztük a szokásos turistáknak mindent áruló piacot. Sikerült a végletekig felidegesíteni számos, a magyar alkudozáshoz és egyáltalán az alkudozáshoz nem szokott ideggyenge árust is… A beach és az utcák tele vannak futó, kocogó emberrel, mindenütt, ez jellemző egész Amerikára is, de itt ezek száma hatványozottabb...
Szombat,
Kora reggel beszéltünk egy idős emberrel a hotelben, 76 éves, most jött Vegasból, veszített kicsit, így most itt pihen... Szeretnék ilyen problémákkal küzdő nyÖgdijas lenni... Pihenőnapot tartottunk, Waikiki Beach, napfürdőzés. Fényképező nélkül.
Vasárnap (a születésnapom):
Ennek örömére megmásztuk a Diamond Head 100ezer éve kihunyt vulkánkráterét, valamint megnéztük Honolulu belvárosát is. Diamond Head tetejéről csodás kilátás nyílik Honolulura és Waikiki Beach-re, Nem semmi erőpróba volt felmászni délidőben, 35 fokban a csúcsra. Ezt a mászást (kb. 50 perc), sokan kis papucsban, pici gyerekkel a hátukon próbálják megtenni. Az edzettebbek futva mennek fel s le, még nézni is rossz volt. A városközpont nem okozott különösebb élményt, mivel nem is vártam tőle semmit. Bankok, irodaházak. Szép, rendezett környezet, mindenütt visszaköszön az amerikai szisztéma.
Hétfő:
Szemben a Hilton belső udvarában felfedező utat tettünk abban a reményben, hogy testközelből láthassuk a Hawaii pingvin néhány példányát. Sikerült is több más érdekes állat és növény társaságában. Ezután úticélként a Hanauma Bay híres strandját jelöltük meg. Délután az Ala moa mall bevásárlóközpontban múlattuk az időt, szemrevételezve a Hawaii vásárlási szokásokat. Estére furcsamód beborult az ég, sőt még szemerkélt is az eső.
Kedd:
Vulkántúra Maui-ra (Big island). Reggel korán jött értünk a transzferbusz, ahol a sofőr ellátott minket rendszámtáblával, ami egy a pólónkra ragasztott matricát jelent. Kivitt minket a reptérre és a szokásos biztonsági ellenőrzés után becsekkolhattunk a menetrendszerinti Honolulu-Maui járatra. Egy órás repülőút várt ránk a „nagy” szigetre, amely területe nagyobb, mint a másik hat Hawaii szigeté együttvéve. A leszállás után várt minket a csoportvezetőnk, aki a kiözönlő tömegből kihorgászta a hozzá tartozó rendszámmal ellátott turistákat. Mint kiderült, ő volt a buszsofőrünk is. A busszal több érdekes pontját is megnéztük a sziget déli oldalának, mielőtt elértük volna a számunkra a legérdekesebb helyet, a működő Kilauea Iki vulkán kráterét. Sajnos itt eleredt az eső és nem tudtam igazán jó képeket csinálni erről a főattrakcióról. Néhány merész, veszélyes helyen sokat gyalogolni szerető turistának (másik fakultatív program) lehetősége nyílt, hogy a vulkán kráter alján keresztülsétálhasson a feltörő gázokkal és gőzölgő résekkel teli, nem teljesen szilárd felületen. Bár mindenütt táblák figyelmeztettek, hogy a gázok mérgezőek, halálosak is lehetnek, néhány kínai bevállalta…. Talán Ti is olvastátok a hírekben, a kínai népességgyarapodás bár változatlan, kicsit kevesebben vannak az óta. Ez a képeken nem teljesen jól, de kivehető – és még mozognak. Fentről nézve is félelmetes volt. Lemásztunk egy láva alagútba is. Délután a Jaggar Múzeumból távolabbi kilátás nyílt a vulkánra, végre kisütött a nap! Megnéztük a 3 évvel ezelőtti hatalmas kitörés megszilárdult óriási lávamezejét és a csodálatos óriási hullámokkal teli tengerpartot is. Sajnos a ranger-ek (nem volt Noris nevezetű) nem engedtek a most is folyó lávafolyam közelébe, legalábbis jó kép erejéig nem. Ennek annyira nem örültem, de nem volt mit tenni. Pedig nagyon készültem a tűz és víz összecsapásának valószínűleg fantasztikus látványára. Este visszarepültünk Honolulu-ba, és készültünk a holnapi, utolsó napunkra paradicsomban.
Szerda:
Utolsó nap, indulás vissza L.A.-be. Reggel kijelentkezünk a szállodából, elbúcsúztunk a 8 napig otthont nyújtó kis szobánktól, bepakoltunk a G6-ba és mivel este indult csak a gép a kontinensre, megint nyakunkba vettük Oahu szigetét, pár jó kép erejéig. Még sötétedés előtt leadtuk az autót és felkészültünk lélekben az éjszakai, majd 6 órás repülésre. A 3 órás időeltolódással együtt bizony, reggelre értünk a LAX-ra ismét.
Csütörtök:
Reggel 6:30, hűvös a Los Angeles-i reggel, a FOX-nál ismét választhatunk az 5-ös placcról egy Chevy Malibu-t magunknak, mindegyikben bent a kulcs, tank tele, navi, és irány a két napra foglalt hotel. Mivel az éjszakát egy kényelmesnek nem mondható repülőgép ülésében töltöttük, szerettünk volna közelebbi barátságot kötni egy ágyszerű alkalmatossággal, legalább egy órácskára. Szerencsére a hotelben volt üres, fogadóképes-szoba, a recepcióst pedig nem zavarta, hogy jócskán a „check in time” előtt érkeztünk.
Péntek:
Késő délután ellátogatunk még a Hollywood Boulevard-ra, Halloween előestéjén. Így volt néhány különleges szerzet az utcán, bár szerintem ez csak az érdekes dolgokhoz nem szokott turistaszemnek furcsa, az amerikainak egyáltalán nem.
Szombat:
Reggel korán indultunk, LAX-nál leadtuk az autót, és jött értünk egy (shuttle) busz, ami átvitt minket a Long Beach-i reptérre, mert onnan indult a JetBlue belföldi járata, hogy elrepítsen minket Texas fővárosába, Austin-ba. A buszt interneten rendeltem, ezt követően pedig egy automata visszahívott, visszaigazolva a felszállás helyét és pontos idejét. Ugyanez a gép, a „buszjárat” érkezése előtt 15percel ismét telefonált, figyelmeztetve az időpontra. Pedig megfogadtam, géppel nem beszélek! A sofőr bedobta a csomagjainkat és máris száguldottunk Long Beach felé. Várt minket egy 3 órás repülés és két óra ugrás az időben vissza. Most már csak 7 óra az eltérés az otthonhoz képest. Két napra foglaltam szobát és autót (Dodge Charger) is. Nem kellett rohannunk sehova, úgy döntöttünk, hogy kényelmesen kitaláljuk mit szeretnénk megnézni, aztán majd döntünk a tovább utazásról vagy az esetleges maradásról. Austin nem nagy város, Texas méretéhez képest aztán végképp kicsinek mondható… Mentünk egy kört a városban, bementünk a törvényhozás épületébe is. Texasban bizony nem árt, ha az ember beszéli a spanyol nyelvet, mert itt a lakosság nagy százaléka alig, vagy egyáltalán nem beszéli az angolt. Aki beszéli, az meg elég érdekes tájszólásban. Ezzel hamar szembesültünk, mindjárt az első helyi étteremben, ahol a rendelésnél bizony meggyűlt a bajunk a kiszolgáló-személyzettel. De kötözködni itt nem szabad, büszkén hirdetik, ők nem a 911-et hívják, hanem fegyverrel megoldják a konfliktusokat.
Mint minden városban, az élet a helyi sportról szól, a gimis, főiskolás vagy éppen egyetemi csapat matricáját találod meg az autókon, a lakosság fele a csapat egyenruhájában jár és szurkol minden héten az NFL vagy College Football háborújában. A helyi egyetemi csapat stílusosan a „Longhorn”, azaz hosszúszarv nevet viseli. Texasban úgyis minden az olaj és a tehenek körül forog. Időnként pedig akár a tehénlepény körül.
Vasárnap:
Ezen a reggelen a reggelink elmaradt, no nem érdeklődés hiányában, hanem mert a hotelbe nem érkezett meg a konyhalány rejtélyes oknál fogva és a recepción dolgozó két lány nem tudta áthidalni ezt a problémát. Ugyan némi bocsánatkéréssel próbálkoztak, de ez nem nyújtott igazán nagy vigaszt nekünk. Ez elmúlt napokban összegyűlt szennyes ruháinkkal együtt tiszteletünket tettük egy CoinLoundry-ban, ahol 3 mosógéppel és szárítóval, kb. 1000Ft-nyi negyeddollárossal frissé, illatossá varázsoltuk a bőröndünk tartalmát kb. egy óra leforgása alatt. Csak a kínai tulajdonos (minden mosodát kínai üzemeltet) beszélt, na jó próbált beszélni angolul, egyébként az egész helyiségben minden „ügyfél” a hablát nyomta.
Amennyiben spanyoltudásod a „nem beszélek angolul”, a „jó édes anyukáddal szórakozz” és a „köszönöm” kifejezéseket lefedi, már simán megélsz ezen a vidéken. Ola-ola, akarom mondani, szia!
Hétfő:
Kaptunk reggelit (előkerült a konyhalány)! Nem igazán boldogított a Texas alakú „amerikai palacsinta” (ez biztosan javítja a nemzeti öntudatot, mert minden hotelben ilyen formába tudtuk önteni a palacsintánkat). Untuk már a Dodge-t, hát hamar le is cseréltük: a keretbe egy Chevy Impala fért, ilyenünk még nem volt, hát beleegyeztünk. Akciósan, 4 napra 142 dollár, mindenestül. A csere gyorsan ment, pedig még szolgáltatót is cseréltünk: a Budgetet lecseréltük az Advantage-ra.
Kiszemeltem már jó előre, egy-két olyan autókereskedést, építőműhelyt ahol esetleg találhatok magamnak valami igazán érdekes, akár custom autót. Ezek közül az egyik Fredericksburg-ban található, StreetDreams néven. Igaz, némi kitérő volt ez a tervekhez képest, de Amerikában 300Km nem távolság. Sosem gondoltam volna, hogy egy ekkora fogyasztói társadalomban valami hétfőn zárva van, ezért nem is ellenőriztem a nyitvatartásukat. Hiba volt. De immár kijelenthetjük, igen, vannak olyan helyek az USA-ban, amelyek hétfőn zárva vannak. Szóval elértünk egy ilyen helyre. Szerencsénkre, miután majdnem letörtem a kilincset, elcsíptük az egyik alkalmazottat, aki a zárvatartás ellenére szívélyesen beengedett a szalonba és felhívta a tulajt, hogy érdeklődők vannak, akik bizony messziről érkeztek, de olyan messziről, hogy nem is texasiak. Az építők kiváló anyagokkal dolgoznak, ennek ellenére a festés és a lakatosmunka szinte mindegyik autón pocsékkivitelű... Nem értettem. Megint megerősödött bennem az (amit eddig is tudtam), hogy a 30-50-70 ezer dolláros ár sem biztos, hogy tökéletes minőséget takar. Sajnos. Meg az is, hogy nagy rizikót vállal az, aki nem saját vagy megbízható szemmel látja azt, amit meg szeretne vásárolni. A távolság jót tett majd mindegyiknek. Ekkora összegekért már többet várnék. A tulaj aranyosan bejött a szabadnapján, mindent megmutatott, beindított. Ugyan látta ő is a hibákat, de ha jobbat szeretne, akkor minden 100ezer fölé menne, úgy meg nehezebben adna el bármit is. Lehetett vele alkudozni, engedett is volna mindenből rendesen. De az ár még mindig messze volt az elképzeléseimtől. Megköszöntük a fáradozását, aztán olajra léptünk, mert Texasban az ugye van, így nem volt nehéz.
Fredericksburg egy nagyon barátságos kisváros, majdhogynem falu. Mindenütt barackfák és bólogató olajszivattyúk. Kicsit ellentétes, nem?
Irány vissza San Marcos, New Braunfels környéke. Itt volt még egy ígéretesnek látszó Toyota, amit meg szerettünk volna nézni. Ehhez igazítottuk a szállást és bízva bíztunk abban, hogy hétfő este 7 óra magasságában még szívesen üzletelnek – és láss csodát, talán ők is pénzből élnek…. a nyitott kapukat nem kellett döngetnünk.
A „kis”, helyi márkakerekedés hatalmas területére bekanyarodván a nem pici „üvegház” előtt láttunk 4-5 parkoló golfautót. Ennek később lett jelentősége, na nem azért, mert ki is próbáltuk, hanem mert mint kiderült, ezzel jönnek-mennek a hatalmas telepen bárhova. Az ajtóban széles mosollyal üdvözöl minket egy körszakállas őszes úriember, tudakolván honnan, hova, mi járatban, stb. Nem fogja elhinni, egy Toyotát szeretnénk megnézni, a „Hybridebbik” fajtából. Mondja, semmi akadálya, pattanjunk a golfautóba és máris visz minket a használtjármű részlegre. A kiszemelt járműből 3 db egyforma volt (a pirosat meg a zöldet nem vettem számításba). Azon, hogy teljesen más ár van az autón, mint a neten láttam, meg sem lepődtem. Rétegvastagság-mérő előkap, leellenőriz, azonnal kiesik két példány. Marad egy. Arra rámutatok: ennek kérem a kulcsát. Körszakállas elképed, nézett, mint gúnár a szivárványra. Azt mondja, így még senki nem vett nála autót, tudja, mit akar és ért is hozzá. Közben beugrik a kávédarálóba és elrobog a kulcsért. Amíg magunkra hagyott, alaposan átnéztem még egyszer az autót, jól összehasonlítva a másikakkal, felírtuk a raktári számát és az alvázszámát is. El is döntöttem, hogy ha az árat és a fizetési kondíciókat is meg tudjuk beszélni, akkor ez lesz az ittlétünk hátralévő részében az autónk, megspórolva a kölcsönzőknek kifizetett sok száz dollárt. Körszakáll visszaér a kulccsal, kinyitom, elindítom, nem indul. Ja! Ez egy hibrid, olyan, mint a dodzsem a vurstliban, hangtalan az első métereken. Körszakáll oda jön, elővesz egy lapot a belső zsebéből, széthajtogatja, és a műszerfalra teszi, majd ennyit mond: go. Ez volt a „rendszám”. Mondom, jön velem ugye? Ááá, nincs arra szükség. Látja, hogy nem kell nekem segítség. Nem volt min gondolkoznom, hiszen valóban nem nagyon tudott mit mondani a nem egész egy éves, alig futott járműről, meg a magyar beállítottság szerint úgysem hinném el, bármit is mondana. Mint kiderült, körszakáll barátunk egyetemi tanár, aki a délutánjait és hétvégéit itt tölti, mint értékesítő. Szóval, aki valamit el akar érni, annak ebben az országban is legalább két állással kell bírnia, pláne ha két főiskolás korú gyermeke van. A felsőoktatási intézmények látogatása bizony inkább nagyobb, mint kisebb vagyonokat követel meg a tanulóktól és szüleiktől. Nos, az autó rendben van, most jön az üzlet második, élvezetesebb, de nehezebbik fele: az árvita. Vissza az üvegházba, Tea, Kávé, szendvics, üdítő, WC stb. Az árvita nem tartott sokáig, megállapodtunk internetes árban, némi ajándékkal kiegészítve. Sajnos igaza volt, ez a legolcsóbb szinte az egész kontinensen. Belementem. Megbeszéltük a fizetési kondíciókat és a rendszám kérdését is. Mivel mindkettőnknek szüksége volt néhány napra a feltételek teljesítéséhez, ezért megbeszéltük a folyamatos telefonos kapcsolattartást, majd elköszöntünk. Ez 21:30kor volt.
Kedd:
Az autóra várnunk kellett biztosan néhány napot, így lett időnk a környékre ismételten. Elindultunk Houston felé ez (kb. 300Km) Az autópálya unalmas monoton zaja csak az igazán perverzeknek felüdülés. Ami érdekes, hogy az útépítések úgy kerültek kialakításra, hogy ne kelljen a sebességet korlátozni, 70-nel lehet menni, mint bárhol máshol, vagy rendőrt megelőzni (picit a sebességlimit felett), aki átmosolyog... de mi más? Nincs ám szigorú Dred Bírós nézés...ááááááá. Mivel útba esett egy autóstelep, ide is benéztünk, de az öntöttvas lovakon kívül nem találtunk más érdekességet. Pedig a hirdetések ígéretesnek tűntek, de sajnos csak ígéretek voltak, a valóság sokkal elszomorítóbb...
Délután már be is értünk Houstonba. Az űrközpont közelében foglaltam szállást, hogy reggel ne kelljen sokat menni. A város egy rendezett, tiszta, ugyanakkor forgalmas képet mutatott, néha még a navigációnak is kacifántos „kereszteződésekkel”.
II. Rész
Szerda:
Szerencsénk volt ezen a napon, hiszen esett az eső. Egy űrközpont látogatást kívánt még az időjárás is, zárt épületben. Nem kellet nagyon rábeszélni minket, hiszen célunk volt a Johnson Space Center. Az előtte nap interneten megvásárolt jegy 15 dollárba került fejenként. A helyszínen 20 dollár. Itt megint szembesültünk az amerikai, „mindent rendesen leszervezek” tulajdonsággal. Szépen körbevittek minket, szinte kézen fogva az űrközpont zárt részein, utána pedig jöhet, a nézz meg mindent a „múzeumban” és közben egyél-igyál és érezd jól magad. Talán az esőnek, vagy a hétköznapnak köszönhetően nem volt tömegnyomor, aminek mi örültünk mindenesetre.
Csütörtök:
Ezt a napot Houston érdekességeinek szántuk, egy városnézéssel egybekötött autózással.
A kikötőben és környékén egymás mellett áll a sok olajfinomító, tárolótartályok nem kis erdeje.
Péntek:
Reggel visszaindultunk San Marcos irányába, telefonáltak, hogy hétfő reggelre meglesz a Toyota minden papírja, kulcsa, stb. A rendszáma szombat reggelre megvan, ha akarjuk, elhozhatjuk. Akartuk. Már csak a miatt is, hogy a bérelt autót vissza tudjuk vinni és nem ketyeg a bérleti díj. Kénytelenek voltunk az útitervet megváltoztatni, mert így szombaton még nem tudunk továbbmenni. A hétvégére beterveztük San Antonio-t. Előtte azonban benéztünk az AE Cars-hoz, New Braunfels-be. A tulajdonos itt is egy kedves, közvetlen ember, a járműparkról pedig a képek beszélnek. Sajnos a szobrászat, mint olyan, még a drága autóknál is jellemző. Ezt továbbra sem értem, de láttunk minden elismerést megérdemlő munkát is. Igaz, már olyan számok birodalmából, ami nem e földön járó ember pénztárcájának való.
Az este már San Antonióban ért minket.
Szombat:
Mára nagy utat terveztünk, fel kell szednünk a Toyota-t, visszavinni a bérelt Impalát Austinba, és utána vissza San Antonióba. A Toyota tisztán (frissen lemosva), teletankolva, felrendszámozva várt minket. Átpakoltunk, hogy ne a kölcsönző előtt kelljen bíbelődni. Ezután két autóval konvojban, visszaszolgáltattuk a fekete Impalát Texas fővárosában. Délutánra értünk vissza San Antónióba. Ellátogattunk az Alamo-hoz és a belváros folyóparti sétányához. A riverwalk a szörnyű megszorításos New Deal program kereteiben épült, megelőzve a rendszeres árvizeket. Érdekes módon a helyiek ebből is látványosságot faragtak. Amsterdamot juttatta eszembe, de mégis, teljesen más hangulatot sugárzott az egész, talán csak a hőmérséklet, vagy a mindenhonnan hallható zene stílusa miatt.
Vasárnap:
Délelőtt Meglátogattuk a La Vilita-t, és mentünk egyet a belvárosi folyón is. A „kis falu”-ban adták meg magukat a mexikóiak a Függetlenségi Háborúban. Ekkortájt Texas még önálló köztársaság volt, csak később csatlakozott az Államokhoz. Este bementünk egy Winn-Dixie boltba ez amolyan ABC, de egész nagy lánc az USA-ban. Vettünk ezt-azt (kaja, pia, stb.), a pénztáros a fizetésnél kérdezi, hogy van-e törzsvásárlói kártyánk, mondjuk, hogy turisták vagyunk, nincs. Erre elkéri a mögöttünk sorban állótól a kártyáját és lehúzza, nem értettem.
Fizetünk, majd mutatja a blokkon, hogy mit kaptunk így olcsóbban (mert vannak dolgok, amik a kártyára olcsóbbak), megspórolva ezzel majdnem 3 dollárt. Hozzáteszi még, hogy a mögötte lévő pultnál kaphatunk mi is ilyet. Megköszöntük a kedvességét. A „StreetManager” fültanúja volt a sztorinak és mire észbe kaptunk, máris a kezünkbe nyomta a kártyánkat és szép estét kívánt. Hát így megy ez itt? Semmi nyomtatványtöltögetés, sorban állás, igénylőlap, mittomén?
Hétfő:
Indulás San Antonio-ból (utoljára), New Orleans irányába. De előbb még a Toyota második kulcsáért és papírjaiért beugrottunk, már rutinosan San Marcosba. Végre jöhet a nagy túra, melynek végső állomása Florida legdélebbi csücske, Miami. Ehhez azonban meg kell kerülni a Mexikói-öblöt, a terv szerint kis kitérővel néhány napot New Orleansba is eltöltünk. Nem volt mire várni és a kilométerek száma sem csökkent, így elindultunk. Megint el kellet haladnunk Houston mellett, majd átléptünk Louisiana államba. Autópálya, duruzsolás. Este Lafayette-ig jutottunk, itt szálltunk meg.
Kedd:
Reggel a hotelből Lafayette belvárosába mentünk, ahol a StarWars filmek kellékeinek, és modelljeinek a kiállítását volt szerencsénk megnézni. Mentünk egyet az Ezeréves Sólyommal is, az érzés tökéletes volt, egy pillanatra ott érezhettem magam Han Solo helyében a Halálcsillag előtt. Nem volt semmi. Autópálya, duruzsolás. Késő délután New Orleans-ba értünk. Sokat vártam a Jazz fővárosától. Csalódtam. A patinásnak gondolt, híres bárokkal teletűzdelt Francia negyed inkább hasonlított egy lepukkant városrészre, mint egy zenei irányzat fellegvárára. A heroikus parkolás és a lámpáim fényében feltűnő nem túl bizalomgerjesztő alakok nem igazán bíztattak a megállásra. Gondoltam talán holnap világosban megváltozik a kép.
Szerda:
A tavalyi Superbowl győztesének otthonánál kezdtük ezt a napot. Nem véletlenül Superdome a neve. A Kathrina hurrikán csak a tetejét tépázta meg anno, így rengeteg, tető nélkül maradt emberke alvóhelyéül szolgált a nehéz időkben. Megnéztük a Mississippi-t, a helyi riverwalk-ról sikerült még egy gőzhajót is lencsevégre kapnom.
Délután Második Világháborús Múzeum, Pénzverde, French-Market és az esti Francia negyed, egy kis jazz-el megfűszerezve. Sűrű volt. De vettük az akadályt.
Csütörtök:
Városnézés, avagy katasztrófaturizmus: a Kathrina nyomának felfedezése. Sok ház még az óta is bedeszkázott ablakokkal áll üresen.
Péntek:
Reggel indulás Mississippi, Alabama államokon át Florida irányába. Sok-sok autópálya, duruzsolás. Bekanyarodtunk Tallahassee-be is, amely Florida fővárosa. De képzeld el Csornát....ennyit a fővárosról. Este a Floridai Ocala-ig jutottunk.
Szombat:
Reggel korai indulás Orlando érintésével délnek a 95-ösön. Sikerült beleesnünk egy autószállító trailer kiégésébe is, amikor megállt az élet egy órára a pályán. Mindenki kiszállt, beszélgetett, kutyáztak, családi életet élt, stb. Aztán elhárultak az akadályok az útból és gond nélkül megérkeztünk Miamiba a nem rövid túránkról, igaz majdnem besötétedett. Sikerült a US-1 (egyes főút) mellett, egy aranyos hotelt találnunk, ahova befészkeltük magunkat a hátralévő időre.
Vasárnap-Szerda
Ezen a pár napon belekóstoltunk az amerikai járműkereskedelembe (Miami és környéke). Amely (mint kiderült) teljesen ellentétes az elveimmel, de ott ezek a dolgok teljesen másként működnek. Többek között megrendelésre, ügyfélnek kerestem autót, sok kitétel volt, így nagyon kellett szelektálnom a megnézendő vasak között. Kb. 15 öt néztünk meg, ill. néztünk volna, de mire odaértünk, minden megváltozott, néha csak a szín, néha az évjárat, esetleg a típus is. Annyira belefáradtam, hogy már-már feladtam. Volt, ahol 4db-ot hirdettek, de mire odaértünk, 5 napja vitték el az utolsót, csak a hirdetést felejtették el leszedni a netről. Volt, hogy 12e-ért hirdették, mire odaértünk 15e volt az autón és állította, hogy 14e-ért vették... Kérdezem, de akkor minek hirdeted 12-ért??? És a vicces válasz ez volt: „hogy gyere ide és beszéljünk az árról”. Igaz, a kormányt megrágták a mókusok, vasig. Hagytuk. Megnéztünk egyet (ár nélkül hirdetve, mert már annak is örültünk, hogy egyáltalán van olyan, amit keresünk), Tetszik, szép, jó. Kérdés: mennyi az ára? Ember mondja, nem tudja, de mindjárt jön az ár... (gondoltam jön szépen az úton, majd indexszel és odagördül, nem így lett), eltelik félóra, (kezd sötétedni) mikor jön az ár? Ja, itt ül az irodában a Manager, ő tudja az árat... Gondolkoztam, hogy megütöm. Akkor már 1,5 órája ott voltunk. Bemegyünk a "Manager"-hez, mennyi az ár? Erre mit mond? Jó hogy nem kiabálunk vele, itt a saját irodájában, letámadjuk és még nem is mondtuk, hogy meg akarjuk venni az autót... Mondom neki, 50 kilométerről jöttünk, itt vagyunk 1,5-órája, szerinted? …és látom, néz bután, nem érti az egészet... ááááá!!!!! Náluk ez annyira másként működik, hogy az elképesztő.
Én már semmin nem lepődöm meg. Végül is nagy nehézségek árán megalkudtunk vele. De, csak mert a portékája szép és sérülésmenetes volt.
Nem álltam meg, bementünk a BRAMAN-hoz, ámuldozni is! Ezek úgy adogatják a 2-3-4-500 ezer dolláros autókat, mint itthon a Suzukikat. Csak néztem. Kifogtuk Carlos-t, a „sztár” értékesítőt. Tegnap adott el 2,5 millióért (igen, dollár) egy páncélozott Rolls-ot. De a Dodge Charger-t és Challenger-t még két méterről is összekeverte. Miután megkerülte az autót és meggyőződött igazamról, belátta tévedését. Tarsolyában kincsecske volt, így csak gondolatban adtam neki egy „balfék” kitüntetést.
Csütörtök (18)
Estére sikerült az idei talán leglustább NFL meccsre jegyet vennünk (Miami Dolfins - Chicago Bears). Delfinék alig látták a labdát, ki is kaptak 0:16-re. A Sport TV is közvetítette az összecsapást élőben, de hiába integettünk. A 80ezres stadion szépen megtelt és a hangulatra sem lehetett panasz. A hazai csapatot nem hatotta meg a sok rajongó, bár egész jól szerepeltek eddig a ligában. A szurkolók sem zavartatták magukat, sok sört ittak, sok húst sütöttek a parkolóban és jól is érezték magukat.
Péntek:
Miután amerikai utazásomból már csak néhány napom maradt (az új szerzemények indulásukat várják a kikötőben) körülnéztem mi egyebet láthatok még, ami kapcsolódik az amerikai autóstársadalomhoz, bármilyen szinten is. Örömmel hallottam, hogy Davie-ben a havi szokásos esti „CarShow” lesz… Mivel a pizzázásunk kissé hosszabbra nyúlt, mint gondoltuk (ehhez persze köze volt a vastag szájú, negrófekete pénztárosnak is, aki egyszerűen elfelejtette, hogy nem kérünk olívabogyót az olasz csodalepényre, így kénytelenek voltunk várni a második próbálkozására), a kezdésről lemaradtunk. Mivel este 6 után már töksötét van, nem voltak igazán ideális feltételek a fotózáshoz, de amit lehetett megtettem. Azt gondoltam, amikor oda értünk, hogy nem igazán lesznek majd autócsodák, hanem a 35”-os kerekekkel ellátott, ugrabugráló borzalmak között kell majd kihámozni az igazán figyelemreméltó járműveket. Szerencsére csalódtam. Nem mondom, volt olyan is, de kevés. A hatalmas parkolóban meglepően rendezett beosztással álltak a különböző kontinensek gyártmányait birtokló büszke autótulajdonosok. Na jó, a rizsrakéták keveredtek kicsit a német és az olasz ménesbirtokosokkal, de ezekre nem is fordítottam különösebb figyelmet. Meg mire odaértem volna, 10 óra lett és a minden sorban megjelentek a rendőrautók, hogy 10 perc alatt kitessékeljenek a parkolóból a megjelent több száz autót. Pikk-Pakk. De ez már a vég, kicsit elszaladtam. Azért addig megnéztünk néhány érdekes megoldást, magán/magában cipelő járműcsodát. Mivel volt már szerencsém több alkalommal is az USA-ban „minitali”-n részt venni, nem lepődtem meg azon, hogy minden tulajdonos magával hozta a családját és a kedvenc karosszékét is. Mivel a TV-t otthon senki sem nézi, itt meg nagyon hasznos egy kényelmes ülőalkalmatosság. Ha már eljöttek, elhozták a kutyát, macskát, kígyót, mókust, stb., pingvint most nem láttunk, de én azon sem lepődtem volna meg. A hétköznap sima és unalmas parkoló egy csapásra nagy, színes, baráti összejövetellé alakult. Hangos zene és megnyugtató V8as moraj furcsa keveréke uralta a levegőt. Amilyen furcsa szerzetek a járművek, ugyanez elmondható a tulajdonosokról is. Megint megállapíthattam, hogy itt van elég anyagi erőforrás, amit el tudnak költeni egy autóra úgy, hogy a családi kassza nem szenvedi meg, ugyanakkor nem olajmágnás a tulajdonos és mégis egy csoda masina születik. Itt jegyezném meg még azt is, hogy amit ilyen-olyan műhelyben építenek, vagy csak tákolnak is, az bizony forgalomba kerül. De hát a képlet egyszerű és én betéve tudom: Amerika más világ és nem kell mindent érteni.
Szombat:
Délelőtt meglátogattunk egy autóbontót, hogy lássuk, miként válnak újra hasznosulttá az arra még érdemes alkatrészek. Ez a „szereld magad” felfogás érdekes dolog, azonnal mindegyikünket a hatalmába kerített a „vigyük már el azt a Cadillac emblémát”. Itt szabadrablás van, aki, amit leszed a saját szerszámaival, azt az ajtónál egy előre megadott tematika alapján fizeti. Mindenhez nevetséges áron lehet hozzájutni ezzel a keselyűs módszerrel.
Vasárnap:
Reggel korán indultunk a kikötőből tengeri horgászatra. Ha tehetem, mindig elmegyek velük, mert 4 órás az egész program és rettentő kényelmes, hiszen nem kell sem felszerelést, sem csalit vinnünk magunkkal, sőt még a hajót is adják. Két halat sikerült fognom, a kb 18cm-es csalihalakkal, egy alkalommal az egészet leharapta valami, ólmostól, mindenestül.
Hétfő-kedd:
Az utolsó napokon befejeztük a hazahozandó dolgok megvásárlását. Voltunk a Costco-ban is, ez a Metro-hoz hasonló áruházlánc. Ismét szembesültünk azzal, hogy ezek az amerikaiak úgy élnek, hogy fogalmuk nincs, hogy milyen olcsón jutnak a dolgaikhoz. Ugyanakkor a fizetésük messze meghaladja az itthoni fizetések szintjét.
Szerda:
Utolsó nap. Még teletömtük a zsebeinket a 30 fokkal, és búcsút intettünk a pálmafáknak is. A gépünk késő délután indult, hogy Londonon át (a következő nap reggelén) bécsi földet éréssel megtapasztalhassuk az európai hűvös valóságot.
